12.

A fontos helyzetekben, vagy a különleges személyeknél valamiért mindig hiányzik belőlem a határozottság, ami kirángatna a pocsolyából és vinne tovább, én ehelyett csak várom az esőt és várom az esőt, hogy arrébb mosson. Itt van például a mostani szituáció, mikor is bámulom a naptárt,  hogy már csak egy hónap, még maradt egy hetem, jaaj ráérek még van pár napom, míg az utolsó napra annyira be fogom paráztatni magam, hogy azt a halványt reményt, amit nem sikerült észérveknek tűnő kifogásaimmal kiölni, azt is bezárom a lelkem legsötétebb zugába, nehogy véletlenül egy határozottabb pillanatomban rábeszéljen a lépésre.  És ott van ő is, akiről írhatnék akár hatezer oldalt, mert a kapcsolatok terén is mindig falba ütközöm, főleg, ha az ember olyan kibogozhatatlan hálót fon maga köré, mint én, ami persze tudom jól azért van, hogy lehessen a csomókra fogni azt, hogy én nem úgy, meg nem annyira, mikor rohadtul látszik basszameg, hogy pont úgy és pont annyira szeretem.

11.

Arról persze fogalma sem lehet, hogy a két nevetés közé szorított mondatban az utóbbi idők legkomolyabb és legigazabb tartalma bújt meg. Fene se érti, miért csinálom ezt.

10.

Hiányzik az az ember, aki lehetne. Annyira lehetetlen ez a helyzet, mert, hogy építhetnék bármilyen kontaktusban rá, aki még csak nem is létezik, illetve, ha létezik is, mert azért vannak erre utaló jelek, akkor sem felém, hanem más egyedek felé, és ez szívás. Fogalmam sincs, mikor cselekszem helyesen, és a jelenlegi kerülgetésnek, milyen haszna vagy éppen kára lesz a jövőben, mert lehet, hogy ott kellene lennem, de azt meg tartósan nem tudnám elviselni, hogy levegőnek nézzen a rikitó felsőben. Ezért gyártom én is a pro-kontra listát, de bármennyire is erőlködöm, azt azért pontosan tudom, hogy az érvek mégha ki is oltják egymást, az érzést nem veszik ki belőlem.

9.

Bocsánatot kellene kérnem tőled. Egy tökéletes világban megérdemelnénk, hogy egymás igaz barátai legyünk. De itt ez nem működik. Átkozott érzelmek. Bocsánatot kellene kérnem tőled, de azt hiszem, nem tudok.

8.

Nekem nem igazán megy az eltemetett szennyesről a beszélgetés, általában csak a széleit nyaldosom, és úgy teszek, mint aki aztán nagy dolgot tett le az asztalra, szóval jöjjön a nép és kirakózzon a lelkemmel. A tömeg persze semmit nem ért, és szótöredékekből nem állít fel lélekrajzot, de van néhány kitartó, aki nem hagyja ennyiben a meccset, és feltesz például olyan keresztkérdést, minthogy épp mit hallgatok, mert abból ugye, ha már jósolni nem lehet, és a múltat sem fejtegetni, de a jelenről kibaszott jó képet lehet kapni. Hangszeren nem játszom, az énekhangomat sem villogtatnám egyik csillagos műsorban sem, mégis együttélek a zenével. Mikor még csak a fejem jobbra és balra fordítását űztem profin, édesanyám egy dalt ötször felvett egymás után egy kazettára (hol volt akkor még mp3 meg repeat?), mert az volt akkor az egyetlen dolog, amire mindig megnyugodtam. Most, 25 évesen, napokig, radikálisabb esetben hetekig szól egy dal megállás nélkül, de mit tegyek, ha ott rezgek benne?

Két és fél év után, mikor már azt hiszem, hogy újat nem tud adni, hisz mindet ismerem szóval akkor jön szembe velem egy Otra piel és pofán csap vagy csak szimplán átszúrja a szívem, fene se tudja ilyenkor, hogy lehetne különbséget tenni a fájdalom forrásáról?

7.

Azt hiszem, ha pár éve édesanyám nekem szegezi a kérdést, én válasz helyett olyan hevesen tiltakoztam volna, hogy talán magával a reakcióval cáfoltam volna meg mindent, amiben hittem. Tagadni azt, aki vagyok, és rejtegetni a valódi lényem, csak azért, hogy megfeleljek a környezet által elvárható képnek nehéz, de még nehezebbnek kéne lennie  leélni az egész életet úgy, hogy börtönbe zárom magam, és korlátok közé szorítom azt, ami szabadságra született. Nem akarom bántani, akit szeretek, ezért bántom magamat, akit szeretni képtelen vagyok.

6.

Annyira akarom, de tényleg. Tudom, hogy ő nem akarja még annyira, és lehet nem is fogja soha, de jelenleg ez egy kicsit sem számít, mert engem boldoggá tesz az ő kevese is.