hamialinda

19.

hamialinda — Wed, 07 Apr 2010 13:42:31 +0000

Elvesztette. Az élet rendje persze, összekaparja magát ő is, felkel, halad majd tovább. A halál véglegesen elvette, ami jó volt, aminél jobbat nem is akarhatott volna, és nem is akart. Nincsenek vigasztaló szavaim, inkább csendben melléülök, hallgatom, megfelezem az ebédem, egyen ő is valamit végre, de szavaim, azok nincsenek. Én, aki össze-visszabeszél, ha kell, elméleteket gyárt, poénkodik, de a fájdalom, igen, az kifogott rajtam. Jönnének a közhelyek belőlem is, majd jobb lesz, az idő, de a többségüket visszafojtom, utálnám, ha nekem mondaná valaki, hogy könnyebb lesz, ugyanmár, rohadt nehéz az, csak hozzászokunk a súlyához.

18.

hamialinda — Sat, 27 Mar 2010 05:00:54 +0000

Charlotte: Ott ül egyedül. Tudom, milyen érzés ez.

Sam: Ja. Oké.

Charlotte: Ne nézz így rám. Vannak érzéseim, mint minden embernek, Sam. Egyedül van. Az ablakon át kell bámulnia valakit, aki már ott sincs. Ezt be kell fejeznie.

Sam: Bármi áron?

Charlotte: Nem azt mondom, hogy igaza van. Csak azt mondom, hogy megérdemel valakit, aki meghallgatja.

/Private Practice Season 3 Episode 18/

17.

hamialinda — Sat, 20 Mar 2010 13:12:30 +0000

Mindennap eszembejut. Többször is. Mi a baj velem, hogy képtelen vagyok a felejtésre, pedig x ideje nem láttam és y ideje nem is beszéltünk? He?

16.

hamialinda — Thu, 18 Feb 2010 19:57:25 +0000

Anyum ma megjegyezte, hogy az ő négy fal közé begubózott gyereke az utóbbi időben, milyen társasági életet él. Én is meglepődöm magamon, bár teljesen más miatt, mint ő. Lehet persze azt számolgatni, hogy az abc hány betűjéhez tudnék programot csatolni, de ezeknek a többsége olyan sekélyes viszony, hogy nem is értem, hogy lett egy találkozóból hirtelen a sokadik. Falakat persze nem bontunk és a két lépés távolság is megvan, abban pedig profi vagyok, hogy lehet a másikra fordítani a reflektorfényt és elütni órákat azzal, hogy szerény személyemről egy elvetett szófoszlány sem esik. Én ezt nem is bánom, mert jó hallgató vagyok, és alapjáraton mindenre kíváncsi, magamról fecsegni meg igazán nem szeretek. A programok jók, én hozom a bohócot, vagy a miért korszakos gyermeket, mindenki boldog, engem sem itthon esz a penész, arról meg, hogy én mikor lépek át határokat és csapok merészen az álmaim után elég, ha egy ember tud, bár tudhatna kettő is, ha néha rám pillantana.

15.

hamialinda — Sun, 14 Feb 2010 21:54:23 +0000

Azt hittem, ha bezárom, olyan lesz, mintha nem is lenne, mintha sose létezett volna. Költöztem jópárszor, mert úgy véltem, azzal új korszakot nyitok. De ez nem működik úgy, ha egy dobozban magammal hurcolom. Egész hétvégén érleltem, fontolgattam, erőt gyűjtöttem, aztán kinyitottam, mert csak úgy szabadulhatok meg tőle, ha elengedem, ha hagyom, hogy végleg kikopjon belőlem…

14.

hamialinda — Sat, 13 Feb 2010 10:01:05 +0000

Azon magam is meglepődtem, mikor egy hetvenegynéhányéves nagymamát, aki a távirányítón 5 gombot és a számokat ismeri, sikerült telefonon keresztül elnavigálnom, hogy a szolgáltató által más frekvenciára pakolt Story tévén este nézni tudja a kedvenc sorozatát. Büszke vagyok rá, na.

13.

hamialinda — Fri, 12 Feb 2010 20:46:20 +0000

Azt hiszem, türelmem mégiscsak van az emberekhez, mert azok után, hogy rövid ismeretségünk során már többet nyafogott, mint én egész életemben össz-vissz, pedig azért negyedszázadot lenyomtam, én kérés nélkül rohantam segíteni neki, mintha pacsipajtások lennénk. Néha magam is meglepődöm, mennyire jól tudom tolerálni az embereket, amellett, hogy apróságok hatására a bizonyosoktól, mint vulkán kitörök és beterítek mindent.

12.

hamialinda — Thu, 11 Feb 2010 17:42:29 +0000

A fontos helyzetekben, vagy a különleges személyeknél valamiért mindig hiányzik belőlem a határozottság, ami kirángatna a pocsolyából és vinne tovább, én ehelyett csak várom az esőt és várom az esőt, hogy arrébb mosson. Itt van például a mostani szituáció, mikor is bámulom a naptárt, hogy már csak egy hónap, még maradt egy hetem, jaaj ráérek még van pár napom, míg az utolsó napra annyira be fogom paráztatni magam, hogy azt a halványt reményt, amit nem sikerült észérveknek tűnő kifogásaimmal kiölni, azt is bezárom a lelkem legsötétebb zugába, nehogy véletlenül egy határozottabb pillanatomban rábeszéljen a lépésre. És ott van ő is, akiről írhatnék akár hatezer oldalt, mert a kapcsolatok terén is mindig falba ütközöm, főleg, ha az ember olyan kibogozhatatlan hálót fon maga köré, mint én, ami persze tudom jól azért van, hogy lehessen a csomókra fogni azt, hogy én nem úgy, meg nem annyira, mikor rohadtul látszik basszameg, hogy pont úgy és pont annyira szeretem.

11.

hamialinda — Wed, 10 Feb 2010 21:51:16 +0000

Arról persze fogalma sem lehet, hogy a két nevetés közé szorított mondatban az utóbbi idők legkomolyabb és legigazabb tartalma bújt meg. Fene se érti, miért csinálom ezt.

10.

hamialinda — Sat, 06 Feb 2010 08:42:50 +0000

Hiányzik az az ember, aki lehetne. Annyira lehetetlen ez a helyzet, mert, hogy építhetnék bármilyen kontaktusban rá, aki még csak nem is létezik, illetve, ha létezik is, mert azért vannak erre utaló jelek, akkor sem felém, hanem más egyedek felé, és ez szívás. Fogalmam sincs, mikor cselekszem helyesen, és a jelenlegi kerülgetésnek, milyen haszna vagy éppen kára lesz a jövőben, mert lehet, hogy ott kellene lennem, de azt meg tartósan nem tudnám elviselni, hogy levegőnek nézzen a rikitó felsőben. Ezért gyártom én is a pro-kontra listát, de bármennyire is erőlködöm, azt azért pontosan tudom, hogy az érvek mégha ki is oltják egymást, az érzést nem veszik ki belőlem.