Elvesztette. Az élet rendje persze, összekaparja magát ő is, felkel, halad majd tovább. A halál véglegesen elvette, ami jó volt, aminél jobbat nem is akarhatott volna, és nem is akart. Nincsenek vigasztaló szavaim, inkább csendben melléülök, hallgatom, megfelezem az ebédem, egyen ő is valamit végre, de szavaim, azok nincsenek. Én, aki össze-visszabeszél, ha kell, elméleteket gyárt, poénkodik, de a fájdalom, igen, az kifogott rajtam. Jönnének a közhelyek belőlem is, majd jobb lesz, az idő, de a többségüket visszafojtom, utálnám, ha nekem mondaná valaki, hogy könnyebb lesz, ugyanmár, rohadt nehéz az, csak hozzászokunk a súlyához.
« 18.
19.
2010. április 7. Szerző: hamialinda
Egy válasz
-
@ 2010. április 7. at 17:52
Liza
Nem is tehetnél jobbat, mint hogy mellette vagy. A szavak nem segítenek, ezt tapasztalatból tudom, de a puszta léted, az, hogy ott vagy, biztos, hogy mindennél többet jelent neki.
