A fontos helyzetekben, vagy a különleges személyeknél valamiért mindig hiányzik belőlem a határozottság, ami kirángatna a pocsolyából és vinne tovább, én ehelyett csak várom az esőt és várom az esőt, hogy arrébb mosson. Itt van például a mostani szituáció, mikor is bámulom a naptárt, hogy már csak egy hónap, még maradt egy hetem, jaaj ráérek még van pár napom, míg az utolsó napra annyira be fogom paráztatni magam, hogy azt a halványt reményt, amit nem sikerült észérveknek tűnő kifogásaimmal kiölni, azt is bezárom a lelkem legsötétebb zugába, nehogy véletlenül egy határozottabb pillanatomban rábeszéljen a lépésre. És ott van ő is, akiről írhatnék akár hatezer oldalt, mert a kapcsolatok terén is mindig falba ütközöm, főleg, ha az ember olyan kibogozhatatlan hálót fon maga köré, mint én, ami persze tudom jól azért van, hogy lehessen a csomókra fogni azt, hogy én nem úgy, meg nem annyira, mikor rohadtul látszik basszameg, hogy pont úgy és pont annyira szeretem.
